• Három halál

    Edson Pereira de Rodriguez sorhajókapitány miután rendbe tette toalettjét méltóságteljes léptekkel elindult a mahagóni lépcsősoron lefelé, a mindent eldöntő találkozóra legnagyobb ellenségével, Diabolico Negrával.[...]

  • Last Train – Utolsó vonat - Hommage à Hajnóczy Péter

    A borostás férfi némán állt a gazzal benőtt vágányok között. Szájában egy félig égett cigaretta lógott. Arca és ruhája csupa vér volt, remegő kezében még gőzölgött a tölgyfamarkolatú fejsze.[...]

  • A nagy PV – azaz pánik az Ant-e-kirt szigeten

    Ant-e-kirt egy békés sziget, melyet szorgos hangyák népesítenek be. 100002. év decemberében történt egy nagyon furcsa dolog. Az Evolúció Történeti Akadémia egyik kutatócsoportja talált a sziget legnagyobb barlangjában egy Maj-Ant korabeli kőbevésett kalendáriumot[...]

2015. január 25., vasárnap

Shakespeare and Co. – egy csipetnyi kultúra

Párizs csodálatos. Végigsétálni a Szajna partján, csatangolni, kószálni a girbe-gurba utcácskákon, magunkba szívni a város magával ragadó hangulatát úgy, mint tette azt Walter Benjamin XIX. századi Párizsról szóló írásainak hőse a flâneur.
A modern és a régi, a hagyományos és az új értékek találkoznak itt Franciaország fővárosában, a fény városában, ahogy azt számos leírásban olvashatjuk. Leginkább talán az ifjúi éveit itt töltő Ernest Hemingway ragadja meg a város lényegét, amikor azt írja egyik barátjának, hogy:
„Ha szerencséd volt és ifjan Párizsban élhettél, bárhová vetődj életed során Párizs veled marad mindig, mert Párizs vándorünnep.”

 Az Eiffel torony tiszteletet parancsoló vasszerkezete, a Diadalív méltósága és a Notre-Dame tornyai, ahogy a gótika szépségét hirdetik, mind-mind egyenként megérnek egy látogatást. De én mégis egy kis utcában, a Rue de Buöcherie 37. szám alatt található és mára világhírűvé vált könyvkereskedést, Párizs leghíresebb angol nyelvű antikváriumát a Shakespeare and Company-t ajánlanám a megtisztelő figyelmükbe.
A Shakespeare and Co. nem titkos hely, sőt igazi turistalátványosság, hiszen minden magára valamit is adó bedekkerben szerepel. A Notre-Dame tőszomszédságában álló, a nevét Sylvia Beachtől az Ulysess első kiadójától, az első világháború utáni párizsi bohémvilág amerikai származású vezéralakjától kapta, aki ezen a néven működtetett kölcsönkönyvtárat Párizs belvárosában.

 Majd halála után 1962-ben örökölte meg tőle a cégért és a könyvkészletet egy másik szintén Párizsban élő irodalomkedvelő amerikai George Whitman, aki átkeresztelte a Szajna partján lévő könyvesboltját és immár Shakespeare and Co. néven el is indította a világhírnév felé. A kereskedés kívülről patinás és komoly, de belülről igazi bohém művésztanya, hiszen a felső szinten a mai napig működik, üzemel egy bentlakásos művészlakás, ahol koszt-kvártélyért cserébe a szegény művészlelkek 2-3 órás munkát vállalnak a boltban.
A könyvek közelében egy megmagyarázhatatlan boldogságot érzek. Megnyugvást, az otthon melegét. A könyvek lapjaiból áradó évszázados tudás átjárja az egész testemet. Így volt ez akkor is, amikor a Shakespeare and Co. régi, korhadt, de ugyanakkor tiszteletreméltó könyvespolcai között sétálgattam. A könyvek gerincét olvasgatva hirtelen egy gyönyörű zongorajátékra lettem figyelmes, amelynek hangjai az emeletről szűrődtek le, a könyvek között válogató, kipirosodott arcú nézelődők közé. A véletlenszerűen kihelyezett fotelekben olvasgató embereket láttam, akik az ablakból beszűrődő fényben, a Notre-Dame ámulatba ejtő tornyainak látványa mellett merültek el az irodalom szépségében.

Az eladók, lévén, hogy maguk is művészek, - írók, költők - nagy becsben tartják a könyveket és magukénak érzik az egész könyvesboltot. Ezért van a Shakespeare and Co.-nak olyan lágy, családias, ugyanakkor lüktető aurája, hangulata, hogy a megfáradt utazó érkezzen bármely országból, bármely napszakban otthonra lel ebben a kis Szajna-parti könyvkereskedésben. Itt lelke van mindennek, a régi könyvespolcoktól kezdve, a megsárgult könyveken át, az itt megvásárolt könyvbe bélyegzett pecsétről ránk tekintő Shakespeare mosolyáig.

Végre megértettem Hemingwayt, megértettem a várost, most már velem marad mindig, hiszen Párizs valóban Vándorünnep.

Felhévizy Félix naplójából

A nagy PV – azaz pánik az Ant-e-kirt szigeten

Ant-e-kirt egy békés sziget, melyet szorgos hangyák népesítenek be. 100002. év decemberében történt egy nagyon furcsa dolog. Az Evolúció Történeti Akadémia egyik kutatócsoportja talált a sziget legnagyobb barlangjában egy Maj-Ant korabeli kőbevésett kalendáriumot, melyen az állt, hogy folyó évben, azaz egymillió-kettőben eljön a nagy PV – azaz a Pólusváltás, amely gyakorlatilag a világ végét jelenti, hiszen az egykori krónikák a nagy pólusváltást egy rendszeresen visszatérő folyamatként értelmezik.


Az Evolúció Történeti Akadémia szerint a mágneses pólusváltás már többször előfordult a Földön és a kőzetek vizsgálatából azt is kiderítették, hogy átlagosan 250 000 évente következik be. Ilyenkor a mágneses mező folyamatosan gyengül. Mivel a Föld mágneses tere védi a földi élővilágot a világűrből érkező sugárzásokkal szemben, ezért a pólusváltások időtartama alatt az élőlények a mágneses tér megszűnése miatt védtelenné válnak.

 A hangyák népmeséiből, mondáiból azonban ennél sokkal szörnyűbb és félelmetesebb kép alakult ki a nagy PV-ről. A leírások hatalmas árvizekről, földcsuszamlásokról, és ami a legszörnyűbb Hangyászsün populációk garázdálkodásairól szólnak.
Amióta beszámolt az ANT1 tévécsatorna hírműsora a barlangban talált kőkalendáriumról és a rajta lévő szöveg tartalmáról hatalmas pánik alakult ki az addig békésen élő hangyák között. Hosszú tömött sorokban álltak a Morzsa - bolthálózat üzletei előtt a hangyák, felvásárolták az összes élelmet, mert féltek tőle, hogy amikor eljön a nagy PV, nem lesz mit enniük.
Számos család a menekülés gondolatával foglakozott, más bolygókon élő rokonaikkal próbálták meg felvenni a kapcsolatot, hogy biztosítsanak számukra lakóhelyet, mert a földnek vége lesz nemsokára.
Mindeközben az Ant-e-kirt szigetet irányító Főhangya, aki egyben az Evolúció Történeti Akadémia elnöke is volt összehívta az egész kancelláriát, a Parlament alsó és felső házát és zárt ajtók mögött tárgyalásokat kezdett a kialakult szükségállapot miatt.
A televíziókban mindenhol a Pólusváltásról vetítettek tudományos filmeket. A városban pedig nagy hangszórókon továbbították a tudományos tényeket, arra ösztökélve ezzel a hangya lakosságot, hogy ne üljön fel a régi néphagyományokban hallott félelmetes jövőképnek.
Az hangyák azonban nem hittek a tudományos magyarázatoknak és féltek attól, hogy mit hoz számukra a jövő.
Hosszú nehéz órák után végre a Főhangya összehívta Ant-e-kirt teljes lakosságát a főtérre, ahol a televízió kamerái előtt beszámolt egy örömteli hírről.
A barlangban talált kőkalandáriumból az idők során letört egy nagyobb darab, így bizonyosan kijelenthető, hogy három szám is eltűnt a Pólusváltás várható időpontját jelző résznél, így mindenki megnyugodhat, mert legalább száz esztendő múlva várható csupán a nagy PV. Addig pedig az Evolúció Történeti Akadémia tudóscsoportjai kidolgoznak egy megnyugtató megoldást a problémára. – jelentette be a Főhangya.
A bejelentést követően örömünnep kezdődött a szigeten, mindenki táncolt, énekelt. Éjszakába nyúlóan ünnepelt Ant-e-kirt.
A háttérben azonban csúnya dolgok történtek. A főhangya családjával és a közvetlen munkatársaival repülőre szállt és még éjfél előtt elhagyta a szigetet.
A barlangból halk morajlás hallatszott majd hang és fényjelenség közepette kettétört a kalendárium, távolból pedig jól kivehetően Hangyászsün kolóniák dobogása hallatszott.

F.F

 *A novella megtalálható a szerző hamarosan megjelenő Pokolba tartó vonat című kötetében.

Három halál

Edson Pereira de Rodriguez sorhajókapitány miután rendbe tette toalettjét méltóságteljes léptekkel elindult a mahagóni lépcsősoron lefelé, a mindent eldöntő találkozóra legnagyobb ellenségével, Diabolico Negrával. 
Sao Paolo külvárosában eközben kérlelhetetlenül hullott az eső, elmosva mindet, megtisztítva a koszos szűk utcákat, mégha csak rövid időre is a lassan mindent elárasztó szeméttől.

. . .
A kis Torsten háromkerekű kerékpárjával éppen a híre oslói Vigeland szoborpark felé tartott az édesanyjával, amikor egy útkereszteződésben a gyalogátkelőhelyen halálra gázolta egy svéd rendszámú kamion. Torsten Flo nagyon szép és okos kisgyerek volt, sajnos a felismerhetetlenségig szétroncsolt koponyája nem adta meg azt a lehetőséget a gyászoló szülőknek, hogy nyitott koporsóban ravatalozzák fel elsőszülött gyermeküket. Így a szünni nem akaró esőben a sárban állva, zárt koporsó mellett búcsúztatták el, szűk családi körben.
. . .
Egy kairói kórház kardiológiai kabinetjében fekvő Zenun Selimi nyugalmazott tevehajcsár testéből, minden irányból, drótok, csövek, vezetékek lógtak ki és mindössze a lélegeztető gép monoton zúgása hallatszott. Az ablakpárkány ütött-kopott bádoglemezén, szabályos időközönként kopogtak az esőcseppek. Egy fiatal nővér a családdal történt drámai hangú konzultáció után sorban kikapcsolta a férfit életben tartó gépeket. Zenun Selimi még egy utolsót sóhajtott és átadta lelkét az örökkévalóságnak.
. . .
Edson Pereira de Rodriguez, ahogy haladt lefelé a mahagóni lépcsősoron, fülében Cole Porter örökbecsű dala, a Let’s do it szólt, majd váratlanul a szívéhez kapott és legurult a fényesre vaxolt csigalépcsőn. A pincéből pedig Diabolico Negra sátáni kacaja hallatszott.
Eközben, valahol Európában, Párizs egyik nyomornegyedében Josephine  Delacroix színes bőrű kurtizán egy egészséges fiúgyermeknek adott életet.

A gép forog az alkotó pihen...

 Illusztráció: Hegyi Gábor festménye - akril, vászon 40x30

F.F.

*A novella megtalálható a szerző hamarosan megjelenő Pokolba tartó vonat című kötetében.

A kezdet és a vég

Nagy volt a csönd. szorosan feküdtünk egymás mellett a sötétben. Álmodoztunk életről-halálról. Beszélgettünk, de csak halkan, hogy senki meg ne hallja, hogy itt vagyunk.
Lágy foszfor és frissen metszett fa illat járta át az egész helyiséget. Sokan feküdtünk így szabályos rendben, egymásra pakolva, de mégis magányosan.
Vártunk a nagy pillanatra, hiszen úgy tartja a mondás, hogy mindenkinek van egy nagy pillanata.

 
Majd hirtelen, szinte a semmiből egy erős bántó fény hasított bele a biztonságot adó, megnyugtató sötétbe. Megrázkódtunk, majd az egyik társamat kiemelték mellőlem. Ismét sötét lett. Kívülről égő fa és dohány illata szűrődött be és izzó parázs sercegése hallatszott.
Meghatódtam és mérhetetlenül büszke voltam a a társamra, hiszen neki… sikerült.

Illusztráció: Hegyi Gábor festményei - akril, vászon 40x30

F.F

*A novella megtalálható a szerző hamarosan megjelenő Pokolba tartó vonat című kötetében.

Last Train – Utolsó vonat - Hommage à Hajnóczy Péter

A borostás férfi némán állt a gazzal benőtt vágányok között. Szájában egy félig égett cigaretta lógott. Arca és ruhája csupa vér volt, remegő kezében még gőzölgött a tölgyfamarkolatú fejsze.
Közben a távolból az utolsó vonat egyenletes, fémes kattogása hallatszott, amely meglepő módon gyönyörűen kiegészítette egymást a fejsze kissé kicsorbult éléről a földre cseppenő vér szomorú hangjával.

 "Jöhetnek a rémképek, gyújtott a cigarettára, de most már csakugyan félt tőlük. Mindenesetre kissé reszkető, hideg, nyirkos ujjai közé szorította a tollát, lejegyezendő a rémképeket, amelyek nem késlekedtek megjelenni előtte. Először egy prémgalléros, rezzenéstelen tekintetű vénasszonyt látott, régimódi kalapján fekete papírrózsa. Végül a halott várost látta. Nemcsak látta, ott bolyongott a mustársárga házak, félig és teljesen összeomlott házak labirintusában. A férfi valahogy tudta, hogy az ismeretlen várost valaha a perzsák lakták, és egy háború 130 évvel ezelőtt pusztította el.
De valami azt súgta, soha át nem jut a halott városon. Ott botladozik majd a sárga falak között, míg összeesik, és meghal. A férfi ott ült az íróasztalánál, egész testéről patakokban folyt a veríték. Delírium trémens?!"
{…}
"A halál nemcsak soha meg nem hal, hanem még aludni is nyitott szemmel alszik"
Az egyre távolodó vonat egyik sötét kupéjában egy magányos férfi, egy asszony és férje, valamint a gyermekük utazott – mind halottak voltak.

F.F

 *A novella megtalálható a szerző hamarosan megjelenő Pokolba tartó vonat című kötetében.

Eddie Reim és a Baker fiúk - Hommage à Szív Ernő

A férfi mozdulatlanul feküdt egy bronxi padon, mellette üres sörös dobozok sorakoztak és a fejéből szabályos időközönként vércsepp hullott a földre.
Szomorú késő őszi idő volt, hajnalodott. A mindig lüktető New York ilyenkor még másik arcát mutatja, talán csak a mentők szirénái és a nagyvárosi vibráló fények tanuskodnak arról,  hogy a mindent és mindenkit beszippantó hatalmas metropolis nem sokára ismét életre kell.

A Nyugati, 16. utca mögött a pad mögötti bokorban két hajléktalan nylon zacskóból csavarlazítót szipózott. Taknyuk, nyáluk összefolyt, tekintetük fokozatosan mattá, színtelenné vált, s közben valahol a távolból Eddie Reim és a Baker fiúk szívbemarkoló szaxofonszólójának andalító hangja hallatszott.
A szemközti játszótéren kóbor kutyák vonyítottak és az elhagyott parkolóban, a komor felhőkarcolóktól övezett tűzfal árnyékában egy szakadt néger kurva szopott le egy hájfejű öltönyös tetűt.
Egy kisfiú állt a park közepén a sártengerben és dúdolni kezdett egy altatódalt, közben valahol a szemközti épület 66. emeletén összetörtek egy kristálypoharat.
A szétszóródó kristálydarabok gyöngyöző csillámfényénél egy hosszú hajú fehérbőrű lány felvágta az ereit és a gejzírként kitörő forró vére a csempe falára fröcskölődött, pont abban a dramaturgiai pillanatban, amikor a hájfejű öltönyös tetű a szakadt néger kurva szájába élvezett.
Szép lassan, méltóságteljesen, de egyre erősebben esni kezdett az eső és a padon fekvő férfi fejénél lévő gőzölgő, édes vértócsa keveredni kezdett a koszos esővízzel és a kurva által a földre köpött keserű ondóval.
… s, a távolban egyre halkulni kezdett Eddi Reim és a Baker fiúk szívbemarkoló szaxofonszólójának andalító hangja.

F.F

*A novella megtalálható a szerző hamarosan megjelenő Pokolba tartó vonat című kötetében.

2014. január 18., szombat

Finomfőzelék feltéttel

Az üzemi konyhán nagy volt a sürgés-forgás. Nem akárkit vártak ma látogatóba, magát a Nagy Vezért. A fekete-fehér kockás kőpadlón a konyhás nénik úgy mozogtak, mint a bábuk egy sakktáblán.
„A fiú ott feküdt a strand gyepén, szemben a tűző nappal, Krisztina kezét fogva. Hunyt szeme előtt sárga karikák táncoltak, majd a karikákból egy sárga, halott, egykor perzsák lakta város bontakozott ki. A városon túl – tudta – édesvizű patak folyik, és zöld, ismeretlen nevű fák levelei remegnek a nyugati szélben.”
Hajnóczy Péter- A halál kilovagolt Perzsiából
Volt, aki lólépésben, volt, aki haránt és volt, aki csak megfontoltan egyesével lépdelt a kopottas, repedezett padlózaton. A hypó, a rántás és a sülő hús szaga keveredett a balról gáztűzhelyek, jobbról pedig zsíros”fekete” mosogatók övezete helyiségben.

Az ebédlőben az ételkiadó ablak mellett egy palatáblán fehér krétával írva volt olvasható a napi menü. A leves elmosódott volt, a desszert a többszöri áthúzás miatt kuszának tűnt. Csupán a főétel, Finomfőzelék feltéttel volt kristálytisztán olvasható.
A Konyhafőnök is megérkezett időközben, hiszen ellenállhatatlan késztetést érzett arra, hogy személyesen felügyelje a nagy készülődést, hiszen ma illusztris vendég fogja meglátogatni üzemi konyháját. Szürke trapéz szabású öltöny nadrágjának szára úgy repkedett a lábai körül, mintha egy életéért küzdő, szárnyát verdeső madár volna. A nadrághoz tartozó zakót meg sem próbálta felvenni, hiszen szinte bizonyosan nem érte volna körül puhos, bojler testét. Amint meglátta a palatáblán krétával szedett szöveget vörös lett a feje és virsli ujjaival ingerülten letörölte a Finomfőzelék feltéttel szöveget, majd krétaporos kezét határozott mozdulattal beletörölte a kissé hugyfoltos trapéznadrágjába.
Ezt követően berontott a konyhába, felrúgott pár vödröt, félre tolt két konyhás nénit és egy hirtelen mozdulattal, a nyakánál fogva kipenderítette a fiatal szakácsot a konyha mögötti zárt területre.
-          - Mit képzelsz magadról, te kis pondró? Ezzel a proli moslékkal szúrjam ki a Nagy Vezér szemét? Ki akarsz rúgatni? – üvöltötte tajtékzó fejjel és habzó szájjal.
Majd addig ütötte a srácot, amíg az a földre nem rogyott. Azután még a földön fekvő szakácsba kettőt belerúgott, majd le is köpte.
A kis közjáték alatt megérkezett a Nagy Vezér is, teljes kíséretével. Helyet is foglaltak a hosszú vászonterítővel takart, végtelennek tűnő asztalsoron. A konyhafőnök letörölte homlokáról az izzadtságot, lemosta a kezéről a szakács vérét, majd az ebédlőbe lépve széttárt karokkal üdvözölte a Nagy Vezért.
-         -  Legyél üdvözölve, drága barátom! – szólt a Nagy Vezér, majd érdeklődve, fürkészőn folytatta. - Remélem, van még nálatok abból a mennyei finomfőzelékből, feltéttel, amit annyira szerettem gyerekkoromban?
-          - Hát az csak természetes Nagy Vezér! Csak neked készíttettem a legjobb szakácsunkkal. – válaszolt a bojlertestű konyhafőnök és letörölte gyöngyöző homlokáról a verítéket.
-           - Krisztina! – kiáltotta, és buzgón intett a konyhásoknak, akik villámgyorsan szervírozni kezdték a napi menü főételét, a Finomfőzeléket feltéttel.
Közben hátul a konyha mögötti zárt részben a fiatal szakács vért köpött a macskakővel borított gépkocsi beállóra.

F.F